2015. október 31., szombat

Mara ☆ Angyal vagy

Az óra kijelzőjén a nyolcas szám villódzott, mögötte egy kettősponttal és két nullával. Ettől jobbra, egy ágyban fekvő fáradt nő keze nyúlt ki oldalra és csapta le a hangos, zenélő szerkezetet, majd mikor sikerült erőt vennie magán felállt. Jobb kezével kifésülte sötét szemeiből göndör, barna haját, majd kiválasztott magának egy ruhát. Sötét nadrág, fehér ing, szintén sötét mellényke. Nem szeretett a munkahelyén átöltözni, ezért szokta elintézni ezt mindig otthon. 
Az arca megmosása, és a sminkelés után kiment a konyhába. Egyszerű hely volt, nem volt tele méregdrága serpenyőkkel, késekkel, egy-két helyen a szekrényről le is jött a tapéta, mutatva ezzel a régi, barna alapot. Az egyik ilyen felső polcában kotorászva kereste a vitaminját, amit nemrég vett. Egy székre fel kellett állnia, hogy láthassa, merre tapogat, habár nem volt kifejezetten alacsony, sőt. Miután sikeresen megtalálta leugrott a földre, utána pedig lerakta az asztalra. Eszébe jutott, hogy tegnap kivételesen levette a kicsi, arany medálját, hogy megtisztítsa, ezért visszasietett a szobába. A fehér éjjeliszekrényén meg is találta az egyik fotója mellett. Eltűnt családja és ő szerepelt rajta; a bátyja Martin és a szülei. Mellette, egy másik képkeretben nagyanyjával szerepelt. Eszébe jutottak a meséi, a kék angyalokról, akik segítették az emberiséget. Egyszer még azt is mondta: Mara, angyal leszel majd!
Egy szomorkás mosollyal az arcán felvette a nyakába a medált, majd visszament a konyhába. A hűtőjéből előkereste a tejet, egy szekrényből kanalat és tányért, egy másikból a müzlijét és a mézet. Ezeket a pikszisben a kanál segítségével összekeverte, utána hozzálátott. Nem nézett ilyenkor sem tévét, sem a telefonját nem nyomkodta. Csak féloldalasan ült, lábait a mellette lévő székre felrakva, a falra meredve. Sok fotó volt ott, olyanok, amiken a barátaival szerepelt, olyanok, amiken csak ő, de természetesen további családi fotók is helyet kaptak, elvétve pedig egy- két tájkép. Mindegyik több, mint egy éve készült, a boldogabb időszakából. Most egyedül volt, nem volt vele a családja; eltűntek a S.H.I.E.L.D. összeomlásakor. Azt se tudta, hogy meghaltak-e, vagy hogy elvitték-e őket, mint valami titkos fegyvert, ugyanis a bátyja az is volt. A szülei pedig jó ügynökök, akik Gonzáles hajóján dolgoztak. A barátait eltaszította magától, nem tudta őket egyszerűen elviselni, azt, hogy vigasztalni próbálták.
Eltolta magától a tányért és felállt, hogy berakja a mosogatógépbe, utána visszament az asztalhoz. Letekerte a halolajkapszulás doboz tetejét, majd kivett belőle felülről egy szemet. A tenyerében tartva előhalászott egy tiszta poharat a konyhaszekrényből és töltött bele vizet. Bekapta az ovális bogyót, majd az innivaló felével lekísértette a gyomrába. Lerakta az üveget a pultra, viszont ekkor furcsa érzése támadt. Olyan, mintha egy szoros, kemény övet kötnének rá, de az szétterjedne a testén mindenféle irányban. Ijedten tartotta maga elé a kezét, tágra nyílt szemeivel figyelte, ahogy a sötét, kőszerű anyag körülöleli. Szaporán kapkodta a levegőt, pánikszerű tünetek jelentkeztek nála. Riadtan pislogott, egészen addig, amíg el nem takarta a szeme elől a világot az anyag.
Nem érezte a külvilágot, csupán az egész testében szétáramló bizsergést. Ez erősödött a fejében, és a koponyája két oldalán, valamint a kezeiben. Fájdalmat viszont nem érzett. Az sem volt gond, hogy nem kapott levegőt, lenyugodni viszont nem tudott. Zavarta a tény, hogy fogalma sincs, mi ez. Mikor az első kődarab lehullott a testéről, megkönnyebbült, viszont ahogy a többi is robbanásszerűen lejött róla, elvesztette tartását, és a földre rogyott. A lapos, testéről származó kövek elkezdtek körülötte keringeni egyre gyorsabban, mint a Nap körül a bolygók. Egy idő után már csak csíkokat lehetett belőle látni. 
Félelem töltötte el a lányt, egész teste remegett, zavarodott volt. 
- Elég... - suttogta halkan, remegő hanggal - Elég! - mondta hangosabban, a darabok viszont csak gyorsabban pörögtek, akármerre nézett, csak azokat látta, mígnem szétrobbantak. Rémülten kapta a kezét a feje felé, egy sem esett rá. Körülötte egy kisebb körben minden tiszta volt, azon túl viszont sötétszürke porszemek és kisebb kavicsok voltak. 
Lassan lefelé engedte a kezét, viszont feltűnt neki valami. Nem volt haja. Az egész feje kopasz volt. Maga elé meredve végigtapogatta a fejét, talált is valamit; hosszú, kézszerű kinövés. Félve előrehúzta, hogy láthassa, közben érezte, hogy a másik oldalon is van ilyenje. Mikor megpillantotta, megijedt. Egy kék csáp volt az, ami a tulajdon koponyájából nőtt ki. Hosszú volt, csaknem a fenekéig leért. Ahogy a tudatáig elért, hogy van kettő, világoskék csápja, ijedten kapta maga elé a kezeit. Az is kék volt, ahogy a teljes teste. Legördült az első könnycsepp az arcán, amely a félelemé volt, ezt pedig követte a többi. Kezeivel magát átölelve leborult a padlóra, miközben halkan, magában zokogott. 
Mara! - hallotta a nagyanyja megnyugtató hangját a fejében - Angyal vagy!

2015. október 27., kedd

Úgyis elkapsz! ☆ 4. fejezet

- Szeretsz beszélni? - emelt fel egy dobókockát.
- Amíg nem vadidegenek előtt kell, addig igen - eresztettem meg egy apró mosolyt.
- Te mióta vagy itt? - állt meg mellettünk Pietro.
- Már itt születtem. Azt mesélte Janos, hogy amikor anyámról kiderült, hogy terhes, a szüleik elküldték otthonról, ő pedig hozzá ment, onnan pedig követte ide. Mondták, hogy maradhat, de dolgoznia kell. És dolgozott is... - kezdtem bele a rövid kis történetbe. Nem volt számomra különleges, inkább csak általános.
- De?
- De már nem itt. Jelenleg, ha jól tudom, Ausztriában, vagy Svájcban van. Elment egy katonával. - vontam meg a vállam egy apróbb, leplezett fintorral - Azóta nem beszéltünk, habár fiatalabb koromban se volt szoros a kapcsolatunk.
- De nem furcsa, hogy nincs itt? Mégiscsak az anyád! - értetlenkedett Wanda.
- Korán felnőttem - vontam meg ismételten a vállamat, majd felkaptam egy kavicsot, és a mellettem álló fiú felé dobtam. Alig egy századmásodperc alatt elkapta. Folytatták a gyakorlást. Wanda a célzást gyakorolta, az erejével ki kellett nyitnia egy zárat. Pietro pedig a lehető leggyorsabban próbált meg egyszerű, hétköznapi dolgokat megcsinálni - például megkötni a cipőfűzőjét, vagy kicserélni az elemet egy zseblámpában.
Este hat óra körül vették át felettük a figyelmet, én pedig mentem a konyhára. Ilyenkor még nincsen olyan sok edény, ezért még tudok beszélgetni egy kicsit. Amint beléptem a tágas terembe, szemeimmel Janost kerestem. Az egyik ablak mellett ült, az itteni nagy haverjával, Alekkel beszélgetett az étele felett.
- Helló! - nyomott egy barackot a fejemre, amikor leültem a nagybátyám mellé - Merre voltál? Általában ilyenkor máe itt szoktál lenni! - vont kérdőre huncut tekintettel, mintha sejtené. Megjegyeztem, ha ezt az arcot vágja, egyértelmű választ kell adnom.
- Bébiszitterkedtem - válaszoltam, mire bólintott.
- Az a legjobb, hogy te vagy elméletileg ezen a bázison a legfiatalabb! - szólt bele a beszélgetésünkbe Alek. Egy szőke tincset kifújt az arcából, hogy ne lógjon bele a szemébe.
- Idősebbekre is lehet, ha nem beszámíthatóak - válaszoltam a technikusoknak.
- Igaz. Rád is figyeltek, igaz, hogy akkor még fiatalabb voltál.
- Tudom... - sóhajtottam, miközben Janos üres poharával játszadoztam. Nem nagyon szerettem, amikor kiszámíthatatlannak minősített Herr Strucker, és bezárt a karanténba - Kicsit szokatlan volt az elején, de már megszoktam ezt a mosogatós-ügyet.
- Alig lehetett akkor veled beszélni, mert egyáltalán nem volt semmire sem időd - jegyezte meg a férfi.
- Tényleg! Hallottam, hogy megint voltál Zharkovnál! Mit mondott? - kérdezte Janos.
- Szokásos. Szépen fejlődök, még köbö fél, vagy egy év, bla bla bla... De nem zavar, hogy tőled pár teremnyire dolgozik? - pillantottam rá félrebiccentett fejjel.
- Nem, de jobb tőled hallani - mosolyodott el kedvesen, és visszavette a poharát.
- Kösz, beszéljek én. Szerintem megyek mosogatni - álltam fel kicsit csalódottan mellőlük, miután szemem egy pillanatra a gyűlő edénykupacra tévedt.
- Menj csak. Nélküled úgyse végeznének! - szólt még utánam vidáman Alek.
Magamban mosolyogva indultam el a konyhába, ott pedig egyenesen a mosogatóhoz siettem. Irina már elkezdte a munkát, ezért én is felkaptam a gumikesztyűmet, és az első kezembe akadó edényt belemártottam a forró, mosogatószeres vízbe.
- Merre voltál? - kérdezte a középkorú nő.
- Feladatot adtak - válaszoltam kitérően, mivel nem tudtam, mennyire nyilvános -, miért?
- Csak mert általában még a munka előtt szoktál mindig enni - simított ki egy rakoncátlan fekete tincset az alkarjával az arcából.
- Igen, kicsit éhes vagyok. Majd eszek valamikor, amikor végzek. Addig szerintem simán kibírom.
- Én már ettem, nagyon finom a hús.
- Tudom, Dottiék jókat szoktak főzni. Amikor váltottam pár szót Janossal láttam, és jól nézett ki. Az illatát nem annyira érzem, mert eldugult az orrom - vetettem egy pillantást a kék szemű nőre.
- Van ilyen - válaszolta. A válasza alapján ilyenkor nem nagyon szokta folytatni a beszélgetést, eléggé elvont tud lenni, nem az a társasági lény.
A forró vízben folyamatosan mosogattam a piszkos edényeket, az étkező pedig a hangok - és az érkező tányérok - alapján kezdett elnéptelenedni. Most kivételesen Irina sietett el a lustábbak és az elfoglaltabbak tányérjáért.
A munka befejezése előtt megettem a vacsorámat, majd elmosogattam magam után is. Kicsit fáradtan tértem vissza a szobámba, és az alvóscuccomat egy törölközővel együtt felkapva bementem a fürdőbe. Perpill nem volt más vágyam, csak annyi, hogy lefürödjek, lehetőleg meleg vízben. Pechemre későn érkeztem, mint mindig, így már megint csak langyos maradt. Sietnem kellett, hacsak fél óra múlva nem akarok kék szájjal, és libabőrös bőrrel flangálni, ezért alig pár perc múlva már tisztán, vizesen álltam a tükör előtt, és a ruhakupacomból kerestem a törölközőmet. A rajtam maradt vízcseppek a padlóra hullottak, ott pedig kicsi tócsákba rendeződtek. Magam köré tekertem a vékony, puha anyagot, és a tükörképemmel szemeztem. A megszokottabbnál sötétebb kék szemek, ami inkább irreálisan, mintsem természetesen hatottak, a sötétbarnás, alul kicsit göndörkés haj pedig keretezte sápadt, kicsit sovány arcomat. Vékony ujjaimmal kitűrtem az arcomból, majd ahogy tudtam, letöröltem magamról a vizet, és gyorsan a pizsamámba bújtam. Janos egyik elcsórt, több X-es pólójából, valamint az egyik pamut térdnadrágomból állt. Mindkettő fekete, csak a pólón volt valamilyen együttes logója, amit én nem ismertem. Jól esett, hogy végre a megszokott, kényelmes, én-illatú ruha vett körbe. Felkaptam a vécéülőkéről a félrerakott törölközőt és a nadrágomat, a többit pedig bedobtam a szennyesbe. Gyorsan átszeltem a fürdőajtó, és a szobám közti rövid távot. Egyszerű, fehér falú, tizenöt-húsz négyzetméteres helyiség volt. Az egyik sarokban, az ablak alatt egy ágy, azzal szemben kettő nagyobb szekrény. Az egyikben az összes ruhám benne volt, a kiskoromtól kezdve, a másikban pedig a többi, egyéb kategóriába tartozó cuccok kaptak helyet. A félhomályban kitapogattam a villanykapcsolót, majd az ajtómat becsukva összehúztam a függönyt, valamint a kislámpám is felkapcsoltam. A törólközőm kiterítettem, a nadrágomat szimplán ledobtam a székre. Nem volt még olyan későn, nyolc óra sem volt, így a bokszzsákhoz léptem. Nem foglalkoztatott, hogy semmi nincs a kezemen, ami védhetne, a berögződött mozdulatokat és ütéseket csináltam. Lehunyott szemmel, semmi mással nem foglalkozva. Egyre erősebben mozgott a zsák, mutatva az erőt, amit kifejtettem. Még nem estem ki a régi ritmusból, abból, amikor reggeltől estig mindenféle eddzések, kiképzések voltak; amikor csak ebédidőben volt egy óra szünet; amikor egybefolytak a napok, órák az egyhangú percektől. Hirtelen abbahagytam. Nem vettem fel sem kesztyűt, a kezemet sem kötötem be. A bütykeim pirosak voltak, kicsit zsibbadt az érintett rész, picit pihegve ültem le. Nem foglalkoztam vele, hisz tudtam, pár perc múlva úgyis elmúlik.
A lámpa leoltása után, végigdőlve az ágyon kifejezéstelen arccal figyeltem a plafont. Üres volt a fejem, akár a kút az aszály után, csak a megnyugtató, pihentető sötétség foglalta el a tudatomat, minden más zavaró tényezőt kizárva.

2015. augusztus 24., hétfő

Top 5 mutáns

Vannak olyan erők, amiket szívesen elfogadnék... na jó, ki nem? A lényeg az, hogy sosem árthat. Mindenkinek más a kedvence. Nekem itt a Top 5!

Nr. 1: Kitty Pryde - anyagtalanság
(Az elmevisszaküldős akármit most ne vegyük be. Thank you, FOX)

Valljuk be, sokkal könnyebb "lemászni" az emeleteságyról, vagy kimenni az ajtón. Minden sokkal egyszerűbb lenne!

Nr. 2: Tildie Soames (Tildie) - 30 méter magas, piros, majdnem legyőzhetetlen szörnnyé alakul

Ő - sajnos - nem szerepelt egyik X-men filmben sem, viszont egy rajzfilmsorozatban - abban az egyben, amit láttam - két rész erejéig szerepelt. Nagyon pofás kislány, saccperkábé tizenegy-tizenhárom éves lehet. Nekem személy szerint nagyon szimpi. Abban a rajzfilmben Vadóc segítségével sikerült legyőzni - elcsórta Kitty és Buldózer erejét, majd a lábán keresztül felment a kislányhoz. És tőle is elvetteegy kicsit az erejét.
Hát nem ééédes?

Nr. 3: Anna-Marie (Vadóc) - erő és emlék elcsórása, amíg ő birtokolja az erőt, addig a másik fél kómában van, képregényekben tud repülni is

Szintén: bármikor hasznos lehet. Nem tudom mikor, de valamikor biztos. És nekem az a pár ősz tincs is tetszik! A rajzfilmekben pedig bármikor hajlandó elkobozni bárkinek az erejét és emlékeit.

Nr. 4: Erik Lehnserr (Magneto) - fémek manipulálása

Mindannyian ismerjük őt. És mit ne mondjak: szintén király az ereje! Akármit rud csinálni velük. Szintén a rajzfilmben, Genoshán van a fullfém palotája. Ha kedve támad, a semmiből csinál magának széket, vagy a falhoz rögzíti a betolakodókat.

Nr. 5: Laura Kinney (X-23) - gyors gyógyulás, adamantiumcsontváz, adamantiumkarmok - kettő a kézfejen, egy a lábakon

Miért olyan, mint Farkas? Röviden fogalmazva az ő génjeit használták hozzá. És miért 23? Mert ő volt a huszonharmadik kísérlet, és az első, aki túlélte. Valljuk be: (szerintem) királyabb, mint Farkas! 


Nektek ki a kedvencetek? ☺

2015. július 1., szerda

☆Volt egy álmom...

Egy domb tetején álltam, körülöttem fák voltak, melyek eltakarták a kilátást. Fenyőfák voltak, éreztem a finom illatukat, sötétzöld tüskéik közt kellemesen szűrődött át az esti lemenő nap sugara. De mégis, minden olyan furcsa volt. Mintha egy lassított felvételt látnék, a szúnyogok sebessége vetekedett egy csigáéval - róluk meg ne is beszéljünk. Körbejártam az aprócska, füves részt, majd az erdő felé mentem. Fenyegető volt, ahogy a sötétedő eget még a faágak is eltakarják, félhomályba borítva a körülöttem lévő részt. A rovarok leszálltak, csend telepedett az erdőre, csak a lélegzetvételeim és a szél susogása hallatszott, a talpam alatt ropogó ágakon kívül. Szememet vizslatóan járattam a körül a lassított felvételben mozgó dolgokon. Mi történik itt? Arra gondoltam, hogy minden újra normális, hogy nem minden lassú. Legnagyobb örömömre - és meglepetésemre - visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Az ágakat is normálisan fújta a szél, amire megnyugodtam. Eltűnt a bennem kialakulni készülő pánikroham, némi megnyugvás költözött belém. De akkor is... Hol vagyok? Futásnak indultam előre, mivel egy idő után úgyis kifelé fogok haladni. De legnagyobb idegességemre megint lelassult körülöttem a világ. Mérgesen felsóhajtva inkább úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele.
Körülöttem a fák ritkábbak lettek, több fény szűrődött be a fejem felett lévő ágak között, bár még mindig nem elég ahhoz, hogy észrevegyem az előttem lévő gyökeret, és lebucskázzak a domboldalon. Lábamat a mellkasomhoz húztam, a kezemmel pedig átöleltem azt, evvel csökkentve azt a felületet, ami beleütközhet a fatörzsekbe, vagy a nagyobb kövekbe. Leérve a lejtő végére rögtön felpattantam, hogy megnézzem, nem lett valami bajom, viszont megúsztam az egész kalandomat egy-két ütéssel, ami másnapra biztos, hogy be fog lilulni. Befejezve a szerzeményeim szemlélését körbepillantottam. Tőlem pár méterre egy fal volt, amely mögül fény szűrődött ki, vagyis  arra a következtetésre jutottam, hogy itt emberek laknak - kérem érte a Nobel-díjamat! Ujjaimat a falhoz nyomva sétáltam, reménykedve abban, hogy megtudjam, hol vagyok. Még mindig lassítva láttam mindent, bár most nem volt kedvem ,,kikapcsolni". Hamarosan egy kapuhoz értem. Hatalmas, kovácsoltvas kapu volt, rendkívül magas. Ahogy belöktem, lassan, mint a többi tárgy, és nyikorogva kinyílt, én pedig beléptem rajta. Ott egy virágos, szökőkutas, szép és ápolt kert tárult a szemem elé, a külső bejárattól a belsőig pedig egy murvás kocsiút vezetett. Középen sétáltam a tőlem pár száz méterre lévő épületig. Rendkívül nagy volt, valamelyik régebbi időben építhették, csak később tatarozhatták - azóta nézhet ki úgy, mint most.
A hold keskeny sarlója mellet a kastélyból kiszűrődő lámpák gyér fénye volt a fényforrásom. Továbbhaladtam az úton, a szökőkút mellett, a célom a kétszárnyú ajtó volt. Odaérve belöktem a vállammal, mellőzve az olyan formaiassággokat, mint a kopogtatás. A plafonról egy csillár lógott, a terem túlsó végén egy lépcsősor ágazott kétfelé. A padlón barnás járólap volt, a falak fehérre voltak festve. Az a pár ember, akik itt tartózkodtak, változatlanul lassúak voltak, csak én haladtam normális tempóban. Egy kisebb, fiatalakból álló csoport a lépcsőn ment felfelé, egy tetőtől-talpig kék ember egy folyosóról lépett be, megint más mögött pedig egy ajtó csukódott be. Elindultam felfelé a lépcsőn, leelőztem a három fős csapatot, majd balra fordultam. Ismételten csak egy folyosó, hasonló kinézettel, mint a lenti terem. Csak páran tartózkodtak itt, de ők sem voltak nálam gyorsabbak. Bolyongtam, elhaladtam pár ajtó, és egy lépcső előtt. Ha valaki mellett elmentem, láttam rajta, hogy felfigyelt rám, és forgolódni kezdett. Egy éppen becsukódó ajtón besurrantam, a terembe, kikerülve egy kifelé igyekvő nőt. Egy tolószékes férfi ült bent, egyenesen engem nézett kékes szemével. Hófehér arcát barna, vállig érő haja szegélyezte, kezei a széke karfáján pihentek. Ruhája egyszerű, kockás ingből, és farmerból állt. Mozdulatlanul meredtem rá, kifejezéstelen, merev arccal. A halántékához emelte lassan a kezét, majd ahogy hozzáért, szavakat kezdtem hallani a fejemben.
"Állísd vissza, Helen, úgy tudunk könnyebben tudunk beszélgetni" - hallottam egy megnyugtató hangot. 
"Mi ez itt? Hol vagyok?" - visszhangzottak a kérdések a fejemben.
"Ez itt az iskolám, különleges fiataloknak. Téged is várlak."
"Megőrültem..." - estem pánikba - "Haza akarok jutni... Anyát akarom..."
Lélegzetem felgyorsult, a kezem remegni kezdett. Tekintetem kiutat keresett, azt ajtó felé kezdtem hátrálni. Páni félelem járta át a testem, ellenséget láttam az előttem ülő férfiban. Ő csak újra a halántékához emelte a kezét, a következő pillanatban pedig sötétség ölelt körül.
Amikor kinyitottam a szememet, az íróasztalomon pihent a fejem. Ébredésemet a nyitott ablakon beáramló temérdek fény okozta. Felemeltem a fejemet, értetlenül forgatva a szemeimet. A karomon, és a lábszáramon lévő karcolásokra és zúzódásokra tévedt a tekintetem, amire csak értetlenül összevontam a szemöldökömet. Kopogtattak az ajtón, mire felkaptam a fejemet.
- Szabad! - ásítottam egy nagyot. Anya lépett be rajza, miközben én egy nagyot nyújtózkodtam.
- Keresnek, lent várnak rád a nappaliban. 
- Rendben, köszi anya! Kik azok? - tápászkodtam fel a székemből, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Egy férfi, valamilyen iskolától! - hallottam mögülem a hangját, miközben lesiettem a nyikorgós falépcsőn.
Leérve a tegnapi álmomban látott férfit találtam ott. Bátortalanul megtorpantam az ajtóban, gyanús szemmel kezdtem méregetni. Ő csak elmosolyodott, és intett, mire leültem a vele szemben lévő fotelba.
- Üdv újra, Helen. Charles Xavier vagyok - mutatkozott be, én pedig egy kicsit összevontam a szemöldökömet - Valami baj van? 
- Nem, nincs semmi gond. Csak... Volt egy álmom... - bámultam ki az ablakon, a szemem sarkából pedig láttam, hogy még szélesebbre húzódik a mosoly az ajkán.


2015. június 30., kedd

Úgyis elkapsz! ☆ 3. fejezet

//Sziasztok! Elkészült az új rész, amiben meg lesz említve S. B. Hawk főszereplője, Is. Lesz benne egy kis spoiler (mivel Hawk blogja korábban játszódik, mint az enyémen ez a sztori), ezért aki nem akarja megtudni a jövőt, annak javaslom, hogy annál a résznél, ahol megy Florica egy katonával egy folyosón, ott ugorjon a következő bekezdéshez. Mindenkj döntse el maga, hogy ugrál-e, vagy inkább normálisan elolvassa. [Picit zavaros lett itt ez a megfogalmazás...]//
Hawk blogja: I'm Goddess
Jó olvasást!

- Wanda. Valamiért felidegesítette magát - talán azért, mert ugratta Anzor, miután elcsúszott a lépcsőn - és valahogy ilyen piros fény indult el a kezéből Anzor feje felé, és azután pedig úgy kezdett el viselkedni, mintha... itt sem lenne. Ez zavaros...
- És érdekes! Elképesztő, mennyi mindent tud az a lány! - mondta, miközben hátrafordulva matatott az asztalon - Igazi kis boszorkány! - hirtelen felém fordult, és elsütötte a kezében lévő fegyvert. A következő pillanatban holtam estem volna össze, ha nem egy riasztópisztoly lett volna - Fejlődtél, mert amikor lőttem, akkor becsuktad a szemed. Jobb, mint a múltkori eset.
- Akkor is reagáltam, csak fél perccel később! - védekeztem, miután elmúlt a kezdeti sokk. Az utóbbi pár vizsgálat óta lett ez a fegyver az egyik teszt.
- Simán lelőnek. Addig kell ezt gyakorolni, amíg legalább össze nem rándulsz a lövés idejétől számított kettő-három másofpercben. Igaz, úgyis meghalsz, ha egy igazi pisztollyal úgy lőnek meg, de legalább reagálj úgy, mint egy normális ember! Gyere, próbáljuk meg inkább most a vonalzóval! 
A kezébe fogta a fából készült mérőeszközt, majd intett, hogy rakjam alá én is.
- El fogom valamikor majd engedni, te pedig kapjad el.
- Értettem. 
A vonalzóra koncentráltam, hogy mikor engedi el, viszont így is csak egy hajszálon múlt, hogy nem koccant a padlón. A negyvennyolcas szám volt az ujjamnál. Elvette tőlem a fekete hajú férfi, bejelölte a helyet, ahol elkaptam, majd a szekrényhez sétált. Egy kis ideig kotorászott benne, majd egy kicsi, piros alapon fehér pöttyös labdát dobott felém, amit sikerült elkapnom. Ezt követte még egy kék, és két citromsárga, ezek közül pedig csak az egyik sárgát nem tudtam elkapni. Mikor kérte, akkor visszaadtam, ő pedig elrakta a nagy, fából készült, kissé rendezetlen szekrénybe. 
- Fejlődtem valamennyit? - kérdeztem, miközben hátrasimítottam a copfba összekötött barna hajamat. Szinte mindig ki szokott szökni pár kósza hajszál a halántékomnál és a tarkómnál. 
- Természetesen! Jobbak a reflexeid, mint múltkor. Persze, még sokat kell fejlődnöd, de hogyha azt nézzük, hogy tavaly a folyosó végéről jövő labda úgy talált el, hogy meg se rezzentél, csak pár pillanat múlva, ahhoz képest... A lényeg az, hogy legfeljebb egy év, és szerintem elmúlik. 
- Király! És mennyi a minimum? - csillant fel a szemem.
- Akkor is kell legalább fél év. Azt vettem észre, hogy az elején gyorsabban haladtunk, és minél közelebb vagyunk a célhoz, annál lassabb. A reflexedet visszanyerni a legnehezebb - magyarázott, miközben előkészített egy injekcióstűt, és felszívta az üvegcséből a színtelen hatóanyagot.
Felültem a vizsgálóágy végére, majd feltűrtem a pólóm ujját a jobb kezemnél. Lefertőtlenítette a területet, majd belémbökte a tűt. Mostanra már megszoktam, viszont azt a részt, mikor kihúzza, mindig is utáltam. Rászorított egy vattapamacsot, majd Anzorhoz fordult, aki idő közben már kezdett kilábalni Wanda varázslatából.
- Na hogy vagy nagyfiú? - kérdezte szórakozottan Dr. Zharkov, Anzor pedig csak felnézett rá kifejezéstelen, barna tekintetével - Ahogy látom, magadhoz tértél, elmondod, mit láttál?
- Rosszat. Olyat, amitől rettegek - válaszolta erőtlen hangon.
- El akarod mondani? Vagy inkább ne kérdezzem, mit láttál? 
- Inkább nem. Kaphatok vizet? 
Mielőtt még a doki felállhatott volna, én a mellettem lévő tartályból engedtem egy műanyag pohárba, és odanyújtottam neki. 
- Amikor a... varázslat hatása alatt volt, hallotta, vagy látta, hogy mi történt maga körül? - kérdeztem meg, miközben kiürítette a poharat.
- Nem, csak azt, ami ott volt. Azt se éreztem, hogy ide kerültem.
- Itt maradsz addig, amíg elmúlik az utóhatása, utána pedig visszamész a többiekhez. Florica, te elmehetsz. Nem tudom, kell-e még figyelned az ikrekre, de ha nem kell, akkor a vacsoráig nincs szerintem semmi dolgod.
- Rendben.
Kilépve az orvosi ajtaján az egyik katonába botlottam, akivel nem sokkal ezelőtt a lépcsőn is találkoztam.
- Kell még figyelni az ikrekre?
- Pont ezért kerestelek. Lent várnak - bökött a fejével a folyosó vége felé -, gyere utánam.
- Értettem.
Elindultam a katonával. Nem volt olyan magas, mint Anzor, viszont ha a szemébe akartam nézni, nála is hátra kellett hajtanom a fejemet. Maga előtt tartotta a fegyverét, mint aki bármelyik pillanatban lőni akarna. Ő is azt világos, terepszínű egyenruhát viselte,  amit a többi katona. Sisakja alól kikandikált egy-két szőkésbarna tincs, szemei szigorúan fénylettek. 
A folyosónak, ahol mentünk, sötét téglafalai, és fekete padlója volt, a mennyezeten pedig neoncsövek világítottak. Mellettünk elment néha egy-két ember - technikusok, katonák, egyéb szakértők -, lépteink pedig sietősen, monotonon koppantak. A végén egy ajtó mögött volt egy nagy terem, a szervezetnek - úgymond - a lelke. A jogart - vagy mit - láttam az egyik asztalon, egy speciális tárolóban, akörül embereket, akik folyamatosan vizsgálták. Egy üvegketrecben egy csontsovány, fiatal, szőke nő ült, kezei megkötözve. Valószínűleg ő lehetett az, aki hónapok óta nem hajlandó beszélni a vallatása alatt. A börtöne olyan helyen volt, ahonnan nem láthatott semmilyen kutatást, vagy kísérletet - legfeljebb az ikreket. Bal karján csillogott valami - valami fém. Arca beesett volt, csontjait távolról, szabad szemmel is ki lehetett venni. Ahhoz képest, hogy már lassan körülbelül egy hónapja nem evett, jól bírja. Szerintem viszont nem normális a nő, valami van vele.
Csatlakoztak hozzánk az ikrek, majd indultunk vissza - a folyosón, a lépcsőn, egészen a földszintig, kifordulva a titkos ajtón a terembe, ahonnan indultunk. Innentől én voltam felelős értük. Pietro folytatta a labdázást, a húga leült az asztal melletti székre. Kezébe vett egy üveggolyót, azt nézegette. Barna szemöldökét kicsit összevonta, mint aki gondolkozik valamin. Ellöktem magamat az ajtófélfától, majd leültem a mellette lévő székre, és az arcát figyeltem. Zöldeskék szemei az ujjai között forgatott üveggolyón voltak, száját szorosan összecsukta. 
- Anzoron gondolkodsz? - tettem fel neki a kérdést, miközben igyekeztem megnyugtatóan nézni rá.
- Igen. Nem tudom... nem tudom, hogy csináltam. El akartam lökni, úgy, ahogy a tárgyakat mozgatom, de közben arra gondoltam, hogy rossz legyen neki. Hirtelen felindulásból tettem. Mi vagyok én?  - esett kétségbe a lány. 
- Te vagy Wanda, Wanda Maximoff. - eresztettem meg egy biztató mosolyt felé - Viszont, ha megnyugtat, Anzor már jobban van, amikor jöttem el Dr. Zharkovtól, akkor már magához tért. Azt mondta, olyat látott, amitől a legjobban fél. Figyelj! Sose ess kétségbe, mindenből van valami kiút! - emeltem fel, és nyújtottam felé a tenyeremen egy apró, folyami kavicsot. Az ujjait megmozgatva elkezdte reptetni, az asztal végén pedig letette - Ne felejsd el, minden rosszban van valami jó, még abban is, amiről el sem tudnád hinni: abban is van legalább annyi, hogy megtanítson valamit.
- Úgy gondolod? - emelt fel egy papírzsepkendőt, és tépte szét anélkül, hogy hozzáért volna  - Tudnék olyat mondani, amiben a jót megtalálni lehetetlenség lenne.
- Az is megtanít valamire. A legtöbb esetben arra, hogy meg kell becsülni mindent. Csak ott úgy könnyebb fogalmazni, hogy tanulság. A tanulságból pedig általában tanul az ember, az pedig jó.

2015. június 18., csütörtök

Úgyis elkapsz! ☆ 2. fejezet

Lassan járattam végig a tekintetemet a termen, elmélyedve minden apró részletben. A piros függöny fekete, rombuszmintás díszítésében, ami látszott a parkettán heverő szőnyegen is; a fából készült bútorokon, és a rajta megcsillanó, délutáni napfényen; az asztalon, aminél Wanda ült, az előtte heverő üveggolyókkal, kockákkal, madártollakkal játszadozva; a nagy üvegablakon, mely gyönyörű kilátással szolgált, hogyha az ember a hófödte hegyeket szeretett nézni, amelyek tetején táncot jár a napsugár. Itt nőttem fel, ehhez voltam hozzászokva: ahhoz a panorámához, amin nem látsz túl a hatalmas hegyeken, a Kárpátokon. Mindig is imádtam, bár még nem jutottam fel egyiknek sem a tetejére. Egyszerűen megnyugtatott a látványa. Az alföldek, ahol nincsenek meg a határoló hegyek, egyszerűen megőrjítenek: olyan érzésem lesz, mintha elfolyna a hely, akár a kiöntött víz. De a hegyek megtartják a ,,vizet".
Az ikrek egymástól nem messze, a terem túlsó végében próbálgatták erejüket. Wanda piros fénycsóvát húzott maga után a kezével, ahogy a tárgyakat irányította. Engedelmesen repkedtek előtte az ágacska, ami egy kinti fenyőről származott, az ujjai között tekergőzött pár tüskéje, amik lepotyogtak róla. Annak ellenére, hogy már ősz volt, elég nyáriasan öltözködött. Egy fekete, térdig érő szoknyát viselt egy vékony, piros kardigánnal, hozzá gyűrűket, és nyakláncokat vett fel kiegészítőként, a cipője pedig egy egyszerű tornacipő volt. A bátyjához viszont úgy látszik, jobban eljutott az az infó, hogy megváltozott az évszak. Fekete, futáshoz ideális nadrág, cipő, és pulóver volt rajta. Ahogy futott, kékes fénycsík jelent meg mögötte, szeme pedig irreálisan élénk kékre váltott, szinte már világított. 
Annyira különböznek, mégis egyformák. 
Unatkozva felálltam, a kanapéhoz mentem, majd végigdőlve rajta, fejjel lefelé néztem rájuk, elgondolkozva. Milyen lehetett a kísérlet? Rajtam is végeztek kísérletet, csak az nem sikerült. Ha jól tudom, ők az elsők, akik nem jártak rútul emiatt. Milyen módszert használtak? Engem egy kamrába raktak be, és rámengedtek valamilyen színtelen, érdekes szagú gázt, amitől rosszul lettem, és elájultam. Hallottam olyanról, akivel megitattak valamit: másnap holtan, szétmart nyelőcsővel találták. Volt olyan is, akit szintén egy kamrába raktak, csak ott másmilyen volt a gáz: pár óra múlva egyszerűen szétfolyt. Voltak páran, akik eddig az ilyenfajta kísérletekben rosszul jártak, eddig ők a legszerencsésebben - utánuk jöttem én. Megúsztam annyival, hogy valamennyire - szellemileg és fizikailag - lelassultam, de mostanra már csak annyi maradt meg, hogy lassú néha a reflexem. 
Egy labda repült el előttem, vele egy időben pedig egy kék csík jelent meg. Következő pillanatban pedig Pietro fékezett le előttem, kezében a kicsi, piros tárggyal.
- Szép dobás.
- Kösz - bólintott egy aprót, majd a következő pillanatban újra repült a labda, ő pedig utána eredt, mikor pedig a terem túlsó végében lefékezet, a körülötte lévő növények levelei meglebbentek, szürkésszőke haja pedig a szemébe hullott.
Egy katona - név szerint Anzor - jött be a tőlem pár méterre lévő ajtón. Az itteniek világos egyenruháját viselte, sisakját a kezében tartotta. Szemével engem keresett - vagy legalábbis azt, aki felügyel rájuk - ezért felálltam és közelebb sétáltam hozzá. 
- Szóltak, hogy vinni kell az ikreket a kivizsgálásra, valamint téged is ellenőriznek - jelentette ki a nálam több, mint egy fejjel magasabb ember, amit én csak egy apró bólintással nyugtáztam. 
Félreálltunk az ajtóból, hogy az ikrek ki tudjanak menni, majd követtük őket le, a kísérleti részleg felé, a minusz második emeletre. Lift híján egy titkos lépcsőn mentünk, aminek a közepe felé Wanda megcsúszott, és pár másodperc múlva az alján végezte volna, hogyha a bátyjának nem sikerül elkapnia.
- Menjetek már! - reccsent rájuk a morgós hangulatában lévő kopasz katona - nem érünk rá egész nap!
- Már elnézést, de megcsúsztam!  Tehetek én róla? - kérdezte egész nyugodt hangnemben a lány.
- Nem kérdeztelek - recsegte.
Betelt Wandánál a pohár, így felpattant, majd a kezéből piros fényfoszlányokat bocsátott Anzorra, amitől a szeme átment pirosasba, majd elhomályosult a tekintete. Émelyegve leült, majd maga elé meredt.
- Mit csináltál? - néztem elképedve a bepánikolt lányra.
- Nem tudom, ezt még nem igazán tudom irányítani. Most mi lesz? - tördelte a kezét, majd idegesen leült a lépcsőre, barna haját kisimítva az arcából. Ikertestvére leült mellé, és nyugtatóan a hátát simogatta. 
Visszafordultam a katonához, aki még mindig maga elé meredt.
- Anzor... Hall engem? Ha igen, válaszoljon! - ráztam meg a vállát, viszont ő még mindig csak maga elé meredt - Két lehetőségünk van - fordultam feléjük - az egyik az, hogy szólunk valakinek, és pontosan elmondjuk, mi történt, a másik pedig az, hogy úgy teszünk, mintha ő botlott volna meg, és beverte volna a fejét.
- Véleményed szerint melyik a jobb? - nézett rám a lány.
- Ha rám hallgattok, akkor segítséget kértek. Viszont mondom, tiétek a döntés, mert engem csak avval bíztak meg, tartsam rajtatok a szemem.
- Értem. Pietro? - bólintott a testvérére, ő pedig felkapta, és elszáguldottak a laborhoz. Pár másodperc múlva az ezüstöskék csík se maradt utánuk.
- Anzor! - fordultam vissza a katonához, miközben lágyan pofozgattam, és nyugodt hangon beszéltem hozzá - Próbáljon meg magához térni! Hallja, amit mondok? Ha igen adja valami jelét! Csessze már meg, térjen magához! 
Nem adott magáról semmilyen jelet, továbbra is csak ült, szótlanul, maga elé meredve. Meglegyeztem az arca előtt a kezemet, azzal az indokkal, hátha magához tér. Továbbra sem reagált, úgy viselkedett, mintha nem is itt lenne. Leültem mellé a hideg lépcsőre, és összevont szemöldökkel figyeltem.
- Nem tudom, mit csinált veled Wanda, de térjen magához, megértette? Valószínűleg mindjárt jön valaki, aki megpróbál segíteni magának, addig ne csináljon semmit! Habár, úgyse tud...
A lépcső alja felől trappoló léptek dobogása hallatszott, valamint megjelentek mellettem az ikrek is. A felfelé igyekvő pár katonát, az egyik orvost, és Strucker bárót figyeltük. Ahogy felértek, rögtön felkapta Anzort két katona, mi a többiekkel együtt követtük őket. Miért is jöttek ennyien? 
Leérve én a mozdulatlan katonát cipelőkkel szinte rögtön befordultam, míg a többiek tovább mentek. Doktor Zharkov volt bent, aki időnként ellenőrizi szokott, valamint a betegségeket és egyéb egészségügyi problémákat is ő kezeli.
- Áh, Florica! Már vártalak! Mesélj, mi történt Anzorral? - tette fel a kérdést, miközben ellenőrzött pár műszert.

2015. június 10., szerda

Morbid agymenés...

Gondolom, ismertek pár szólás-mondást ti is... Ma valahogy eszembe jutott egy, amit még régebben, egy könyvben olvastam:
Lassan jársz, tovább érsz.
Tudjátok, hogy mi jutott eszembe?

(Picit átírva): Lassan Gyorsan jársz, tovább érlsz.


(Látszik, hogy ha fáradt vagyok, milyen pihentagyú tudok lenni ><)

2015. május 29., péntek

Kérdőív - összegzés

Múltkor ugye elárasztottam csoportokat egy kérdőívvel, és itt is van az eredmény!

 1. Ki a kedvenc képregény/filmszereplőd a Marveltől? (itt sokan többet is felsoroltak, de csak a legelsőt fogom leírni mert gonosz vagyok.

  1. Tony Stark/Vasember (heh, mily meglepő, hogy az első a playboy lett...) [4]
  2. Thor, Amerika Kapitány/Steve Rogers (a szöszik is célba értek!), Loki [3]
  3. James Bucky Barnes [2]
  4. Sólyomszem/Clint Barton, Deadpool, Farkas/Logan, X professzor/Charles Xavier [1]
És azért külön megemlítem azokat is, akiket bónuszban leírtak :D :
  • Sif
  • Vadóc/Marie
  • Gambit (képregény)
  • Skarlát Boszorkány/Wanda Maximoff
  • Higanyszál/Pietro Maximoff
  • Hulk/Bruce Banner
  • Fekete Özvegy/Natasha Romanoff
  • Amazon (She-Hulk)
  • Pókember/Peter Parker
2. Miért ő?

,,Loki azért, mert ő egy nagyon egyedi és érdekes karakter. Sok benne a lehetőség. Arrogáns, sunyi, ugyanakkor belül szeretetre és törődésre vágyik, amit mondjuk eléggé érdekesen akar kivívni magának. (világuralmi tervek ugyebár... :D ) Szórakoztatóak a beszólásai, és rendkívül agyafúrt. Szeretem az okos karaktereket, és ő az. Illetve az édesanyjával való kapcsolata is arra enged következtetni, hogy ő egy rendkívül mélyérzésű, sérülékeny karakter, és rettenetesen tud szeretni. Csak nem mer a csalódások miatt. Thort vele ellentétben nem az eszéért szeretjük, de mégis odavagyok érte. Sőt, ő kb. az egyetlen hős, akivel szimpatizálok. Tetszik a stílusa, a modora, a beszólásai, igazi "partyarc", ha lehet így fogalmazni :D Egy vicces, jópofa figura, aki azért tud komoly is lenni, ha kell. Azért nem viszi túlzásba. Sifet is nagyon szeretem, aki ugyan nem szerepelt sokat a filmekben, de én vele shippelem Thort. Utánajártam kettejük dolgának, beleolvastam a képregényekbe, illetve neten is tájékozódtam a kapcsolatukról, szóval van alapja. Remélem, Thor egyszer észre fogja venni őt, és a filmekben is összejönnek. (a képregényekben egy pár, Amora hozza őket össze az akaratán kívül :D - na ő is egy érdekes karakter, bár nagyon nem kedvelem). Vadócot és Gambitet is szeretem nagyon (X-Men), ők a képregényben szintén egy párt alkotnak. Gambit is egy igen érdekes jellem, van valami benne, ami nagyon nagyon megfogott. Nem egy mindennapi figura, az biztos, ahogyan Vadóc sem. De a lista hosszú, sok kedvencem van, de őket emelném ki :)" (Loki, Thor, Sif, Vadóc, Gambit)

,,Sebastian Stan. Igen csak ennyi. Egyszerűen csak rá kell nézni! Emellett. Az első filmben is kedveltem, Ő volt a Kapitány mellett az a tipikus nőcsábász, aki mindig kiáll a barátja mellett, mindenben segíteni próbál neki, feláldozza magát miatta és hihetetlenül vicces karakter. A tél katonájaként tér vissza, mint vérprofi gyilkos (ez egy kegyetlenül béna szóvicc volt). Valójában ő egy élő fegyver, aki a Kapitánynak tökéletes ellenfele. Amikor a tetőn egymást üldözik és megfogja a pajzsot a karjával, ezzel tudatosítja a nézőben, hogy Ő nem az a piti gonosz (igazából ő nem is gonosz), akit egy kis csellel le lehet győzni. Az erőssége Stevvel szemben, azonban nem az ereje, hanem az emlékei. Pontosabban a Kapitányé, mert ugyan egy résznél kiderül a Hydra bázison, hogy ismeri valahonnan, de mégsem tudja ki az. Stevenek viszont le kell győznie a tudatát, az emlékképeit Bucky-ról, akit hetven évvel ezelőtt elveszett. Továbbá, de csak tőmondatokban, mert utóbb végtére kitör belőlem a menthetetlen fangörcs. Fémkarja van. Hosszú haj. Awww gosh, azok a szemek! Fekete bőrcuccokat hord. Oroszul is beszél. Oroszul. Beletúrnék a hajában. Ha megkérné, hozzámennék feleségül. Nem is igazán gonosz." (James Bucky Barnes)

,,Mert Sólyomszem az, akinek nincs semmi különleges ereje, egyszerűen összhangban van az íjával, a nyilak szinte a kezébe készültek. Emellett segítőkész barát, hű apuka és férj, féltő és gondoskodó hős." (Sólyomszem/Clint Barton)

,,mert rettentő vicces, de mégis összetett karakter. se nem jó, se nem rossz. egy zsoldos, aki általában csak a pénzhez hűséges, de mégis meg tudja lepni az embert mikor néha a jó utat választja. akkor jövünk rá, hogy őt sosem rossz szándék vezéreli, épp ezért nem lehet gonosznak mondani, de ugyanakkor gond nélkül mészárol le bárkit. az arcát sebhelyek borítják, így maszkját sosem veszi le és ez kicsit szomorú." (Deadpool)

3. Szerinted ki a legerősebb főgonosz?

  1. Ultron  (üdv itt, konzervdoboz 2.0!), Magneto/Erik Lehnsherr [3]
  2. Thanos [2] (avagy az, aki rálépett a gereblyére, és lila lett a feje...)
  3. Vörös Koponya, HYDRA, Loki (hú, de komolyan vették a kedves nyikhaj istenkét...) [1]
4. Miért ő?

,,Mert még Charles Xavier sem tudja megállítani -holott legjobb barátok voltak- annyira makacs és annyira a saját igazát akarja, hogy bárkit képes feláldozni azért, hogy Ő maga nyerjen." (Magneto)

,,A varázspálcája miatt xD" (Loki)

,,Mert kevesen tudnak a létezéséről, másokkal végezteti a piszkos munkát, miközben madzagon irányítja a hősöket. És nála van az a kesztyű, amibe a végtelen kövek illenek." (Thanos)

,,mert interneten keresztül terjed, és bármelyik számítógépes rendszerre telepítheti magát, és egy nap alatt uralhatná a világot" (Ultron (,aka Trójai vírus))

5. Melyik a kedvenc filmed? (itt nem szedtem külön az első, második, és a harmadik részeket.)
  1. Bosszúállók [8]
  2. Amerika Kapitány [6]
  3. Thor [4]
  4. Vasember [3]
  5. X-men összes [2]
  6. Pókember [1]
6, Miért?
,,Tetszett a megvalósítás és az, hogy lényegében maguk teremtették meg az ellenségüket. Elgondolkodtatott és szembesített, hogy hiába hősök, ők is öregednek. Szerintem ezt fontos tudatni a rajongókkal." (Bosszúállók - Ultron kora)

,,Számomra ezek a leginkább érdekfeszítőek. Elsősorban az X-Men-t szeretem, mert érdekes és lenyűgöző a látványvilága és benne vannak a kihagyhatatlan poénok is. Egyszerűen fantasztikusak." (X-men)

,,Ez volt az első igazán felnőttes Marvel-film, ami a komorsága mellett is megőrizte a képregények könnyed humorát. A társadalomkritikája húsbavágóan aktuális, a dialógusok remekek, a karaktereket kifogástalanul formázták meg, Sebastian Stan (Bucky) pedig egy tekintettel el tudja mondani azt, amihez más színészeknek monológok kellenek. Felkavaró volt, megható, és mégis szórakoztató, a filmzene pedig azóta ott szól a fülemben." (Amerika Kapitány - A tél katonája)

7. Olvastál képregényeket?
  • Igen [14, 60,9%]
  • Nem [9, 39,1%]

Köszönöm szépen mindenkinek, aki válaszolt :) ^^

(Pár napig el fogok tűnni, csak jövő héten leszek elérhető)

2015. május 28., csütörtök

Meghaltam... Ja bocs, mégsem! (cikkszerű bejegyzés)

Észrevettétek, hogy mennyien haltak meg, és éledtek újra a Marvel filmekben? Párat össze lehet gyűjteni...




  • Amerika Kapitány/Steve Rogers ('meghal': AK1; 'újraéled': AK1) 
Miért? Lezuhan egy repülővel, DE inkább úgy dönt, mivel nincs kedve meghalni, inkább hibernálódik, hátha megtalálja 70 évvel később a S.H.I.E.L.D.
  • James 'Bucky' Barnes ('meghal': AK1; 'újraéled': AK2)
Miért? Lezuhan egy hegyről, de 'csak' a karja szakad le. Megtalálják a HYDRA emberei, és lefagyasztják/törlik a memóriáját/kísérleteznek rajta.
  • Vasember/Tony Stark #1 ('meghal': Vasember 3; 'újraéled': Vasember 3)
Miért? Felrobban körülötte a ház, de ő inkább elmegy Kanadába nyaralni.
  • Phil Coulson (meghal: Bosszúállók 1; újraéled: A S.H.I.E.L.D. ügynökei)
Miért? Loki leszúrja, de kap egy kis Krisztusi folyadékot (asszem). (eddig ő az egyetlen, aki tényleg meghalt!)
  • Loki #1 ('meghal': Thor 1; 'újraéled': Bosszúállók 1)
Miért? Kis csillagközi utazást tesz....
  • Loki #2 ('meghal': Thor 2; 'újraéled': Thor 2) [?]
Miért? leszúrja egy sötét elf, de a film végén már jobban lesz, így tud a trónon ülni.
  • Pepper Potts ('meghal': Vasember 3; 'újraéled': Vasember 3)
Miért? Csupán 60 métert zuhan, DE az a lötty, amit beadtak neki, megmenti.
  • Nick Fury ('meghal': AK2; 'újraéled': AK2)
Miért? Lelassítja a szívét a Dr. Banner által készített szérummal, halottnak hiszik. 
  • Vasember/Tony Stark #2 ('meghal': Bosszúállók 1; 'újraéled': Bosszúállók 1)
Miért? Csupán tesz egy kis űrbéli kiruccanást, de miután visszatér, Hulk leordítja a fejét.
  • Thor ('meghal': Thor 1; 'újraéled': Thor 1)
Miért? Csupán képenb*ssza a Pusztító, DE ez meg sem árt az istenkének, csak hozzá kell érnie a kalapácshoz...
  • Charles Xavier ('meghal': X-men - The Last Stand; 'újraéled': X-men - The Days of Future Past)
Miért? Jean darabokra szedi, de jól bírja a strapát az öreg, így a következő filmben már vígan rohangászik gurul.

(Team Ne Nyírjuk Ki Pietrot és Hulkot)

2015. május 23., szombat

Úgyis elkapsz! ☆ 1. fejezet

Az tudja csak igazán, hogy egy ember mennyire lehet éhes, aki egy szervezetnek a konyháján dolgozik, de ebben a hatalmas kastélyban több száz embert kell etetni. Pár hónapja múltam el tizennégy éves, máris beállítottak ide, hogy ne csak legyek, hanem tegyem hasznossá is magam. Minden nap fél ötkor keltem, és öt órakor a konyhában készítettem a szendvicseket, vagy a zabkását az alkalmazottaknak. Ritkán jöttek új emberek - mivel a hely nem a leglegálisabb - de ha mégis jöttek, az elsők között értesültünk róla a konyhán - vagy úgy, hogy szóltak, vagy előtte nap az étkezőből hallott szóbeszédekből. Általában csak egy-egy ember jött ilyen alkalmakkor. A munkába állásom óta - tisztán emlékszem rá - alig telt el pár hónap, mikor újak érkeztek - két velem egykorú gyerek. Egy kétpetéjű ikerpár, és valamilyen kísérletet fognak elvégezni rajtuk - ennyit hallottam még az ebédelő emberektől miközben az asztalokat töröltem le.
Az ikrek még jó néhány hónapig nem jelentek meg az ebédlőben az érkezésük után, de mindig vittek nekik ételt. Később tudtam meg, hogy Wandának és Pietrónak hívják őket. Titkon vágytam rá, hogy lássam őket, mivel már untam az idősebb munkásokat, és szívesen találkoztam volna velem egykorú emberekkel. Mindig öregebbekkel voltam együtt, még testvérem sem volt. Édesanyám mindössze tizenhét éves volt, amikor megszülettem, az apámat pedig nem ismertem - bár véleményem szerint anyám se.
A munkába állásom után körülbelül két évvel - valamint Wanda és Pietro érkezése után tizenhat hónappal - találkoztam velük először. Könnyű volt őket felismerni, mert együtt voltak, valamint hallottam, ahogy egymáshoz beszélve a nevükön szólítják egymást. Tizennyolc-tizenkilenc évesek lehettek akkor. A tőlük hallottak alapján önként jelentkeztek arra, hogy kísérletezzenek rajtuk - eddig sikeresen. Strucker báró kastélyában ez ritkaságszámba megy, mivel a legtöbb esetben úgy rabolták el az embereket. Az elbeszélések alapján árvák: a szüleik a pár évvel ezelőtti lázadásban haltak meg, egy bomba miatt.
Mind a ketten eléggé le voltak fogyva, az arcuk is beesett volt - igaz, gyakran csak a félig üres tányérok értek vissza, de megesett az is, hogy még az ételhez sem nyúltak. A hajuk kócos volt, szemük alatt sötét karikák díszelegtek, kezükön kötések látszottak. Elég ramatyul néztek ki, ezért elgondolkoztam azon, mit csinálhattak velük.
Az asztalokon otthagyott tányérokat gyűjtöttem össze. Megszokott munka volt, amit mindig én csináltam, mert a legtöbbeknek vagy sietős a dolguk, vagy pedig lusták elvinni. Ilyenkor, ebéd után, általában egy nagy toronnyal gyűlik össze, de van olyan is, hogy kétszer kell fordulnom.
Már szép nagy adag tányér gyűlt össze, de a konyha felé haladva, valamint az asztalok között szlalomozva, megbotlottam egy szék lábában. Előre szidtam magamat, hogy megint össze fog törni egy csomó tányér, de legnagyobb meglepetésemre nem érkezett a megszokott, éles csattanás, ahogy több száz darabra szakad, és a szélrózsa minden irányába elrepül. Ehelyett csak egy szellőt éreztem magam mellett. Óvatosan kinyitottam a szememet, viszont nem láttam a közelemben senkit. Az étkezőben csak páran voltak: két katona egymástól jó távol, a terem két ellentétes oldalán, egy technikus az ablak mellett. Ők változatlanul ettek, szerintem észre sem vették, hogy mi történt az előbb - a katonák azért, mert ki nem állhatták egymást, és most is egymást méregették, a technikus pedig azért, mert egy aktát böngészett. Az ikrek viszont nem úgy viselkedtek, mintha zavartalanul ennének. Pietro pont akkor vette fel a villáját, a testvére pedig a szeme sarkából engem figyelt. Őket nézve mentem a mosogatóhoz, és miközben a tányérokat tisztítottam meg a szennytől és az ételmaradéktól, időnként rájuk néztem a vállam felett. A gyanúm, miszerint Pietro kapta el a tányérokat, és tette vissza a toronyra, beigazolódott: az ebédjük elfogyasztása után, amikor odahozták nekem a többnyire üres tányérokat az ablakhoz. Kimentek az ebédlő ajtaján, de még elkaptam egy pillanatot abból, hogy felkapja a testvérét, és elfut vele. Viszont nem csak úgy simán, hanem szupergyorsan.
A furcsa dolgokhoz már egész jól hozzászoktam - mert ez azért mégis csak a HYDRA - de ez még nekem is új volt. Magamba mélyedve folytattam a mosogatást, rajtuk gondolkozva. Nem tudok sok mindent róluk, csak pár, lényegtelen információt.
Egy jól ismert cipőnek a koppanásait hallottam. Leraktam a kezemben lévő edényt, majd letörölve róla a habot kezemben egy konyharuhával, megfordultam. Előttem állt, a maga csontos, de mégis tiszteletet parancsoló testalkatával. Fejét egyenesen tartotta, a hátát kihúzta. Felnéztem rá, hiszen ő fogadta el, hogy itt dolgozzak, és még a nevelésemre is figyelt, ugyanis kiskorom óta itt élek. Mégsem tekintettem rá apámként, inkább jóakarómként tekintettem fel rá, Strucker báróra.
- Mit szeretne, uram? - tettem fel tisztelettudóan a kérdést.
- Figyelj az ikrekre. Jót tenne nekik a velük körülbelül egykorú társaság.
- Értettem, uram! Hol találom őket?
- Az alsó szinten vannak, az egyik nagyobb teremben. Mondd meg nekik, hogy én üzenem azt, hogy folytassák a gyakorlást, és ne menjenek sehova engedély nélkül. A te felelősséged az, hogy ne essen semmi bajuk sem.
- Igenis, uram! - bólintottam - Éljen a HYDRA!
- Éljen a HYDRA! - mondta el ő is a köszönést, majd megfordulva távozott.
Visszavettem a kezembe az edényt, és sietősre fogtam a munkámat. Nem akartam csalódást okozni, főleg nem neki. Leraktam az utolsó tányért is a csöpögtetőre, majd a szobámhoz rohantam. Két emelettel a konyha felett volt az a hely, ahová éjszakánként álomra hajtom a fejem - mást nem is szoktam csinálni ott. A második folyosón, a ,,személyzet" folyosóján, befordultam, és a tizenhetedik ajtó előtt megálltam. Florica Kováčová - állt a névtáblán. Beléptem a kicsiny szobába, ahol a pár lépésnyi távot átszelve a szekrényem előtt termettem. Előrángattam a mélyéről egy kopott farmert és egy terepmintás pólót, majd miután magamra kaptam, rögtön a megadott hely felé tartottam. Ott is voltak mind a ketten. Észrevették, hogy bejöttem, de nem foglalkoztak velem túlzottan, ezért leültem az egyik sarokban lévő fotelre, és csendben figyeltem őket. Valószínűleg megszokták már, hogy embereket küldenek be rájuk figyelni. Lenyűgöző volt látni, mire képes az emberi tudomány. Ők lényegében kémiai kísérletek, amik azt mutatták: a HYDRA erős, fejlett, és legyőzhetetlen. Wanda tárgyakat reptetett, és tört össze, Pietro pedig feltalálta magát: eldobott egy tárgyat, majd még a levegőben elkapta. Én a körmeimet piszkálgatva figyeltem őket, lábaimat magam alá húztam, és kényelmesen nekidőltem a háttámlának.


2015. május 19., kedd

Úgyis elkapsz! ☆ Prológus

Nos hát, sziasztok, mint ígértem meghoztam nekem reggel a prológust. Nem számítottam rá, hogy ekkora sikere lesz a blognak...
Jó olvasást!

A fiú és a lány idegesen, egymás kezét szorongatva álltak az ágyak mellett. Körülöttük emberek rohangáltak, az egyik a monitorokat ellenőrizte, a másik az infúzióval csinálta ugyanazt, a harmadik pedig a parancsokat osztogatta. Haja rövidre volt nyírva, jobb szeme előtt egy lencse volt a bárónak. 
- Nyugodj meg, minden rendben lesz! - súgta a fiú a lánynak.
- Tudom, Pietro...
- Akkor miért remegsz, Wanda? 
- Csak egy kicsit ideges vagyok... - túrta hátra hullámos tincseit, majd a bátyja felé fordult, és szorosan átölelte.
Pár évvel ezelőtt vesztették el a szüleiket, a polgárháború idején - egy bomba vitte el őket az élők sorából. Ez idő után elég hányatott volt a sorsuk, most pedig egy kísérleten vesznek részt önként. Az idősebb Maximoff a füle mögé tűrte a haját, átragadt rá a húga idegessége. Nincs semmi garancia arra, hogy túlélik, azt sem tudják, mit tesz velük a szérum. A New Yorkban történt invázióból szerezték meg a HYDRA emberei a jogart, és abból kotyvasztottak valamit.
- Gyertek! - szóltak nekik.
Lekötözték őket egy-egy ágyra, majd a jobb kézfejükön lévő artériába bökték az infúzióstűt. Még utoljára egymásra pillantottak. Pietro elfújta a szemébe lógó barna hajszálakat, Wanda is hasonlóan cselekedett. Bólintottak, és várakozóan a körülöttük állókra néztek. Elindították a kék és a piros színű folyadékot: már nincs visszaút. Üvöltöttek a szokatlan fájdalomtól, vonaglottak a kíntól, de a szoros szíjak nem engedték őket. Izmaik megfeszültek, testük összerándult, arcuk fájdalmas grimaszt öltött. Aztán nem mozdultak. Lecsukott szemmel feküdtek az ágyakon, elernyedt végtagokkal. Eleresztették őket, majd a bokájuknál, és a hónaljuknál megfogva bezárták őket külön-külön egy-egy üvegcellába. 
Pár nap után tértek csak magukhoz, más emberekként. Furcsának találták a körülöttük lévő dolgokat - bár ők is furcsák voltak: Pietro mindent lassúnak vélt, míg egy kívülálló őt látta szupergyorsnak. Wanda pedig maga volt a furcsaság - tárgyakat mozgatott, és embereket manipulált.
Két emberi fegyver.

2015. május 18., hétfő

Üdv!

Üdvözlök minden kedves érdeklődőt a legújabb blogomon! Ezen - mint a cím is mutatja - a Marvel által készített filmekről szóló fanfictionok lesznek - de néha lehet, hogy előkerül egy-két cikk is... Nagy rá az esély, hogy több történet fog futni egyszerre a blogon.
Várható sztorik (vagyis amiket eddig elkezdtem, és látok benne jövőt is. Nem biztos, hogy mindegyik ki fog kerülni, ami itt szerepel!)
Úgyis elkapsz!
Pietro Maximoff fanfiction. Kell tovább részletezni?
A sztori az ikreken való kísérletezéstől a Bosszúállók - Ultron kora végéig fog tartani. 
Tinta
Bosszúállók fanfiction, egy lány szervezetébe a golyóstoll tintájával együtt más is jut a szervezetébe.
Acéldáma
Szintén Bosszúállók fanfiction, viszont ez a későbbi jövőben játszódik.

Köszönöm a figyelmet:
Dérlepke

=nagy az esély, hogy kikerül (félkövér csillag)
☆=kicsi az esélye, hogy kikerül (sima csillag)