Úgyis elkapsz! ☆ 4. fejezet

- Szeretsz beszélni? - emelt fel egy dobókockát.

- Amíg nem vadidegenek előtt kell, addig igen - eresztettem meg egy apró mosolyt.

- Te mióta vagy itt? - állt meg mellettünk Pietro.

- Már itt születtem. Azt mesélte Janos, hogy amikor anyámról kiderült, hogy terhes, a szüleik elküldték otthonról, ő pedig hozzá ment, onnan pedig követte ide. Mondták, hogy maradhat, de dolgoznia kell. És dolgozott is... - kezdtem bele a rövid kis történetbe. Nem volt számomra különleges, inkább csak általános.

- De?

- De már nem itt. Jelenleg, ha jól tudom, Ausztriában, vagy Svájcban van. Elment egy katonával. - vontam meg a vállam egy apróbb, leplezett fintorral - Azóta nem beszéltünk, habár fiatalabb koromban se volt szoros a kapcsolatunk.

- De nem furcsa, hogy nincs itt? Mégiscsak az anyád! - értetlenkedett Wanda.

- Korán felnőttem - vontam meg ismételten a vállamat, majd felkaptam egy kavicsot, és a mellettem álló fiú felé dobtam. Alig egy századmásodperc alatt elkapta. Folytatták a gyakorlást. Wanda a célzást gyakorolta, az erejével ki kellett nyitnia egy zárat. Pietro pedig a lehető leggyorsabban próbált meg egyszerű, hétköznapi dolgokat megcsinálni - például megkötni a cipőfűzőjét, vagy kicserélni az elemet egy zseblámpában.

Este hat óra körül vették át felettük a figyelmet, én pedig mentem a konyhára. Ilyenkor még nincsen olyan sok edény, ezért még tudok beszélgetni egy kicsit. Amint beléptem a tágas terembe, szemeimmel Janost kerestem. Az egyik ablak mellett ült, az itteni nagy haverjával, Alekkel beszélgetett az étele felett.

- Helló! - nyomott egy barackot a fejemre, amikor leültem a nagybátyám mellé - Merre voltál? Általában ilyenkor máe itt szoktál lenni! - vont kérdőre huncut tekintettel, mintha sejtené. Megjegyeztem, ha ezt az arcot vágja, egyértelmű választ kell adnom.

- Bébiszitterkedtem - válaszoltam, mire bólintott.

- Az a legjobb, hogy te vagy elméletileg ezen a bázison a legfiatalabb! - szólt bele a beszélgetésünkbe Alek. Egy szőke tincset kifújt az arcából, hogy ne lógjon bele a szemébe.

- Idősebbekre is lehet, ha nem beszámíthatóak - válaszoltam a technikusoknak.

- Igaz. Rád is figyeltek, igaz, hogy akkor még fiatalabb voltál.

- Tudom... - sóhajtottam, miközben Janos üres poharával játszadoztam. Nem nagyon szerettem, amikor kiszámíthatatlannak minősített Herr Strucker, és bezárt a karanténba - Kicsit szokatlan volt az elején, de már megszoktam ezt a mosogatós-ügyet.

- Alig lehetett akkor veled beszélni, mert egyáltalán nem volt semmire sem időd - jegyezte meg a férfi.

- Tényleg! Hallottam, hogy megint voltál Zharkovnál! Mit mondott? - kérdezte Janos.

- Szokásos. Szépen fejlődök, még köbö fél, vagy egy év, bla bla bla... De nem zavar, hogy tőled pár teremnyire dolgozik? - pillantottam rá félrebiccentett fejjel.

- Nem, de jobb tőled hallani - mosolyodott el kedvesen, és visszavette a poharát.

- Kösz, beszéljek én. Szerintem megyek mosogatni - álltam fel kicsit csalódottan mellőlük, miután szemem egy pillanatra a gyűlő edénykupacra tévedt.

- Menj csak. Nélküled úgyse végeznének! - szólt még utánam vidáman Alek.

Magamban mosolyogva indultam el a konyhába, ott pedig egyenesen a mosogatóhoz siettem. Irina már elkezdte a munkát, ezért én is felkaptam a gumikesztyűmet, és az első kezembe akadó edényt belemártottam a forró, mosogatószeres vízbe.

- Merre voltál? - kérdezte a középkorú nő.

- Feladatot adtak - válaszoltam kitérően, mivel nem tudtam, mennyire nyilvános -, miért?

- Csak mert általában még a munka előtt szoktál mindig enni - simított ki egy rakoncátlan fekete tincset az alkarjával az arcából.

- Igen, kicsit éhes vagyok. Majd eszek valamikor, amikor végzek. Addig szerintem simán kibírom.

- Én már ettem, nagyon finom a hús.

- Tudom, Dottiék jókat szoktak főzni. Amikor váltottam pár szót Janossal láttam, és jól nézett ki. Az illatát nem annyira érzem, mert eldugult az orrom - vetettem egy pillantást a kék szemű nőre.

- Van ilyen - válaszolta. A válasza alapján ilyenkor nem nagyon szokta folytatni a beszélgetést, eléggé elvont tud lenni, nem az a társasági lény.

A forró vízben folyamatosan mosogattam a piszkos edényeket, az étkező pedig a hangok - és az érkező tányérok - alapján kezdett elnéptelenedni. Most kivételesen Irina sietett el a lustábbak és az elfoglaltabbak tányérjáért.

A munka befejezése előtt megettem a vacsorámat, majd elmosogattam magam után is. Kicsit fáradtan tértem vissza a szobámba, és az alvóscuccomat egy törölközővel együtt felkapva bementem a fürdőbe. Perpill nem volt más vágyam, csak annyi, hogy lefürödjek, lehetőleg meleg vízben. Pechemre későn érkeztem, mint mindig, így már megint csak langyos maradt. Sietnem kellett, hacsak fél óra múlva nem akarok kék szájjal, és libabőrös bőrrel flangálni, ezért alig pár perc múlva már tisztán, vizesen álltam a tükör előtt, és a ruhakupacomból kerestem a törölközőmet. A rajtam maradt vízcseppek a padlóra hullottak, ott pedig kicsi tócsákba rendeződtek. Magam köré tekertem a vékony, puha anyagot, és a tükörképemmel szemeztem. A megszokottabbnál sötétebb kék szemek, ami inkább irreálisan, mintsem természetesen hatottak, a sötétbarnás, alul kicsit göndörkés haj pedig keretezte sápadt, kicsit sovány arcomat. Vékony ujjaimmal kitűrtem az arcomból, majd ahogy tudtam, letöröltem magamról a vizet, és gyorsan a pizsamámba bújtam. Janos egyik elcsórt, több X-es pólójából, valamint az egyik pamut térdnadrágomból állt. Mindkettő fekete, csak a pólón volt valamilyen együttes logója, amit én nem ismertem. Jól esett, hogy végre a megszokott, kényelmes, én-illatú ruha vett körbe. Felkaptam a vécéülőkéről a félrerakott törölközőt és a nadrágomat, a többit pedig bedobtam a szennyesbe. Gyorsan átszeltem a fürdőajtó, és a szobám közti rövid távot. Egyszerű, fehér falú, tizenöt-húsz négyzetméteres helyiség volt. Az egyik sarokban, az ablak alatt egy ágy, azzal szemben kettő nagyobb szekrény. Az egyikben az összes ruhám benne volt, a kiskoromtól kezdve, a másikban pedig a többi, egyéb kategóriába tartozó cuccok kaptak helyet. A félhomályban kitapogattam a villanykapcsolót, majd az ajtómat becsukva összehúztam a függönyt, valamint a kislámpám is felkapcsoltam. A törólközőm kiterítettem, a nadrágomat szimplán ledobtam a székre. Nem volt még olyan későn, nyolc óra sem volt, így a bokszzsákhoz léptem. Nem foglalkoztatott, hogy semmi nincs a kezemen, ami védhetne, a berögződött mozdulatokat és ütéseket csináltam. Lehunyott szemmel, semmi mással nem foglalkozva. Egyre erősebben mozgott a zsák, mutatva az erőt, amit kifejtettem. Még nem estem ki a régi ritmusból, abból, amikor reggeltől estig mindenféle eddzések, kiképzések voltak; amikor csak ebédidőben volt egy óra szünet; amikor egybefolytak a napok, órák az egyhangú percektől. Hirtelen abbahagytam. Nem vettem fel sem kesztyűt, a kezemet sem kötötem be. A bütykeim pirosak voltak, kicsit zsibbadt az érintett rész, picit pihegve ültem le. Nem foglalkoztam vele, hisz tudtam, pár perc múlva úgyis elmúlik.

A lámpa leoltása után, végigdőlve az ágyon kifejezéstelen arccal figyeltem a plafont. Üres volt a fejem, akár a kút az aszály után, csak a megnyugtató, pihentető sötétség foglalta el a tudatomat, minden más zavaró tényezőt kizárva.