/Jééézus, milyen régan raktam már ki ide valamit! Bocsánat azoknak, akik vártak!
És hogy el ne maradjon: Boldog ünnepeket, amiknek már vége lett, de azért ki kell írnom!/
☆☆☆
Laura - jobban mondva X-23 - az ágyaként funkcionáló, hideg és kemény helyen ült törökülésben, keze a térdén pihent. Elkondolkodva meredt maga elé, zöld szemébe belelógott hosszú, sötét haja. Egy küldetésből érkezett vissza nemrég, egy embert kellett likvidálnia, valamint az összes szemtanút, mint mindig. Az előbb ment el Zendar, a mogorva, bosszúvágytól égő lelkű ember, miután a tűzoltóknál használt tömlőszerűséggel lemosta róla az alvadt, vörösesbarna vért és a mocskot - mint mindig. Ő pedig, miután magára maradt, ott ült rózsaszín szoknyájában az ágyán, és meredt maga elé nagy szemeivel - nem járkált, nem feküdt, nem verte a falat, hogy engedjék ki; csak ült. Az elméjében lassan váltogatták egymást a különböző gondolatok, mert fáradt, kimerült volt.
Lassan felemelte a bal kezét, kicsit megforgatta. Az ujjai között lévő hely, ahonnan előugranak a karmai sértetlennek tűnt, nem volt rajta heg. Úgy nézett ki, mintha teljesen normális lenne. Ökölbe szorította kezét, mire előugrottak a veszélyes, törhetetlen pengék, amik a mutáns képességével vegyítve halálos volt, mint egy tökéletes gyilkológép. Mikor ellazította izmait visszaugrott a fém a helyére, egy mély sebet hagyva maga után. Pár pillanat múlva a sejtjei látványosan gyors munkába kezdtek, eltüntetve minden nyomot, még egy heg sem maradt. Viszont fájt neki minden egyes alkalommal, pedig igyekezett tudomást sem venni róla. Majd megismételte többször is, hogy egy kicsit enyhíteni tudja a lelke mélyén bujkáló, különös fájdalmat: a bűntudat marcangoló érzését, mely egy idő után úgy tépi szét az embert - legyen mutáns, vagy klón -, mint egy veszett kutya. Hirtelen ötlettől vezérelve újra kieresztette a karmait, majd megfontoltan az alkarjához emelte, és egy mély vágást ejtett rajta, majd még egyet, ami keresztezte az elsőt, egy 'X'-et formázva. Még be sem forrt teljesen, mikor újra elvégezte a procedúrát. A jóleső fájdalom szétáradt a kezében, egy kicsit lenyugtatva a benne őrjöngő megveszett állatot.
Mielőtt újra a bőrébe mélyeszthette volna, berontott hozzá Sarah, kinek a kislány szinte szakasztott mása volt, szemük, hajuk, bőrük teljesen megegyezett. Ezeken kívül nem sokban hasonlítottak, a leglényegesebb különbség köztük mégis az, hogy a nő a klónozás terén kitűnő orvos, míg a kislány egy veszélyes fegyver volt. Pár hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, majd letelepedett mellé. A vékony kart egy gyengéd mozdulattal félrehúzta, ő engedelmeskedett neki. A fém lassan visszacsúszott a helyére, a nyoma pár perc múlva eltűnt.
- Ne csináld ezt! - szólt hozzá nyugott, kedves hangon, miközben végigsimított a halvány hegeken, amik nem tűntek el. - Nem te tehetsz róla! - húzta magához egy ölelésre, ő pedig szó nélkül engedelmeskedett a kérésének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése