Mara ☆ Az embertelen

Reszketve feküdt az ágya legtávolabbi sarkában. Össze volt zavarodva, félt önmagától, nem tudta mit képzel, és mit lát. Reménykedett benne, hogy csak beleraktak valamit az italába - habár ez teljességgel lehetetlennek tűnt. Reszketett, mintha a hideg rázná, pedig pont kellemes volt az idő a helységben. Új végtagjai, a csápjai, nehezek voltak, hátrafele húzták a fejét, és sajogtak. Nem tudta megtartani, ezért dőlt neki a falnak. A nap nyári sugarai betörtek a függöny rése között, némi fényt biztosítva. Kintről behallatszódott az állandó, monoton zaj, ami jellegzetessé tette számára a várost. Szerinte nélküle olyan lenne, mint bármelyik másik. A falakon áthallatszódtak egy veszekedés foszlányai, valószínűleg az egyik felső lakásból, ahol egy testvérpár él. Pár perc múlva elnyugodtak, visszatért a megszokott ,,csend''. Magára húzta a vastag paplant, hogy elrejtse magát láthatatlan szemek ezrei elől, melyek mintha most csak rá figyelnének. Szemeit szorosan behunyta, hogy ne kelljen látnia azt a szörnyűséget, ami vele történt. Percekig, sőt, talán órákig feküdhetett így, nem foglalkozva a külvilággal, csak az őt emésztő belső fájdalommal, amitől úgy érezte magát, mintha megszégyenítették volna, mintha egy hatalmas, vörös nyíl mutatna rá megkülönböztetésképp. 

Mikor már nem volt annyira zaklatott, és viszonylag tudott koncentrálni, gondolkodni kezdett, a magyarázatot kereste. Előbukkantak az agyában a mamája meséi - szinte az összes, amit eddig elmondott neki. Az angyalok és az emberek kapcsolata, ami legendaként hangzott fel a családjában, de ahányszor mesélte, mindig úgy érezte, hogy igaz, hogy annak kell lennie. Vagy miért hangzik olyan élethűen? Talán a mama ismerhetett egy olyan embert, akivel csodát tettek? Vagy örökölhette? Sorakoztak fel a tudatában a kérdések, amik egyre hihetetlennek tűntek. Előtörtek benne azok a mesék is, amik a "szerencsés" emberekről szóltak. Egytől-egyik különleges képességeket szereztek. Repültek, el- és feltűntek, földeket alakítottak át, és még sok más, csodás dolog. Ő pedig... ő pedig itt fekszik, mint egy megvert kutya, a csodálatosnak egyáltalán nem mondható kinézetével. Önsajnáltatva.

Nehezen tudta csak elfogadni magát, jobban mondva hozzászokni az új kinézetéhez, több napba is beletellett. A tükröket letakarta, az ablakokon elhúzta a függönyt. Annak ellenére, hogy nem volt hajlandó kimenni a házból, felöltözött. Előkerült a szekrény mélyéről a rég elfeledettnek hitt ujjatlan, poncsó, kesztyű és csizma, mindegyik fekete színű, ahogy a legtöbb ruhája is. A szekrényekben felhalmozott müzlikészlete is a segítségére volt abban, hogy ne haljon éhen, habár nem volt olyan sok teje. Idő kérdése volt, hogy el kelljen hagynia kissé romos kuckóját, amit nem szívesen tett volna meg. Telefonján is többször hívták, ezért egy idő után már inkább kikapcsolta. A főnöke lehetett az, vélhetően az eltűnése miatt kereshette, egyszer valakit el is küldhetett hozzá.

Az átváltozása óta, egy dolgot kivéve, semmi sem változott. Még mindig kék volt, még mindig pokolian fájt mindene, ezért alig mozdult meg, valamint még mindig nagyon vékony volt, a csápjai is néha görcsösen összerándultak. Egyedül annyi változott, hogy körülötte spontán felemelkedtek a tárgyak, mint például amikor ki akart takarózni, és egy láthatatlan kéz segített neki. Vagy amikor levert véletlenül egy kisebb, oszlopba összerakott könyvet, de azok nem zuhantak rá, hanem megálltak felette a levegőben. Sejtette, hogy mi lehetett az, de még magának sem merte bevallani. 

Közben egyre több és több, érdekesebbnél érdekesebb emlék merült fel benne, melyek közül némelyiket agya tetszőlegesen kiegészített, míg másikakat megszabdalt. Néha nehezen tudta eldönteni kislánykori emlékei közül, hogy melyiket változtatta meg, vagy keverte össze, mert alig volt hét-nyolc éves, amikor utoljára hallhatta ezeket. Amikor már teljesen összezavarodott, fogott egy jegyzettömböt, és mindent, amit csak tudott, leírt. A pár napos munka végére, miközben egy falat is megtisztított mindenféle limlomtól, a korábbi káosz helyett egy viszonylag rendezett, néhol egyszerű, irkafirka rajzokkal megtűzdelt vázlatszerű valamit kapott. Megállt a műve előtt, kesztyűs kezében egy fekete filccel. Néhányat lapot felcserélt, többet pedig összekötött, amik között bármilyen kapcsolat akadt. Nem kímélte az eddig sértetlen, hófehér falat, több tíz csíkot ejtett rajta kíméletlenül. Arca mindvégig kifejezéstelen volt, de szeme lázasan csillogott a magának kiszabott feladattól, nyelvét a nagy koncentrálástól néha kidugta a szájából. Mikor befejezte, egy reszketeg sóhaj kíséretében hátrèbb lépett, elzsibbadt karjait ernyedten lógatta maga mellett. Kész... - visszhangzott a fejében a szó. Átnézte az egészet mégegyszer, ám most megakadt a szeme pár betűn. Embertelen.