Úgyis elkapsz! ☆ 3. fejezet

//Sziasztok! Elkészült az új rész, amiben meg lesz említve S. B. Hawk főszereplője, Is. Lesz benne egy kis spoiler (mivel Hawk blogja korábban játszódik, mint az enyémen ez a sztori), ezért aki nem akarja megtudni a jövőt, annak javaslom, hogy annál a résznél, ahol megy Florica egy katonával egy folyosón, ott ugorjon a következő bekezdéshez. Mindenkj döntse el maga, hogy ugrál-e, vagy inkább normálisan elolvassa. [Picit zavaros lett itt ez a megfogalmazás...]//

Hawk blogja: I'm Goddess

Jó olvasást!

- Wanda. Valamiért felidegesítette magát - talán azért, mert ugratta Anzor, miután elcsúszott a lépcsőn - és valahogy ilyen piros fény indult el a kezéből Anzor feje felé, és azután pedig úgy kezdett el viselkedni, mintha... itt sem lenne. Ez zavaros...

- És érdekes! Elképesztő, mennyi mindent tud az a lány! - mondta, miközben hátrafordulva matatott az asztalon - Igazi kis boszorkány! - hirtelen felém fordult, és elsütötte a kezében lévő fegyvert. A következő pillanatban holtam estem volna össze, ha nem egy riasztópisztoly lett volna - Fejlődtél, mert amikor lőttem, akkor becsuktad a szemed. Jobb, mint a múltkori eset.

- Akkor is reagáltam, csak fél perccel később! - védekeztem, miután elmúlt a kezdeti sokk. Az utóbbi pár vizsgálat óta lett ez a fegyver az egyik teszt.

- Simán lelőnek. Addig kell ezt gyakorolni, amíg legalább össze nem rándulsz a lövés idejétől számított kettő-három másofpercben. Igaz, úgyis meghalsz, ha egy igazi pisztollyal úgy lőnek meg, de legalább reagálj úgy, mint egy normális ember! Gyere, próbáljuk meg inkább most a vonalzóval! 

A kezébe fogta a fából készült mérőeszközt, majd intett, hogy rakjam alá én is.

- El fogom valamikor majd engedni, te pedig kapjad el.

- Értettem. 

A vonalzóra koncentráltam, hogy mikor engedi el, viszont így is csak egy hajszálon múlt, hogy nem koccant a padlón. A negyvennyolcas szám volt az ujjamnál. Elvette tőlem a fekete hajú férfi, bejelölte a helyet, ahol elkaptam, majd a szekrényhez sétált. Egy kis ideig kotorászott benne, majd egy kicsi, piros alapon fehér pöttyös labdát dobott felém, amit sikerült elkapnom. Ezt követte még egy kék, és két citromsárga, ezek közül pedig csak az egyik sárgát nem tudtam elkapni. Mikor kérte, akkor visszaadtam, ő pedig elrakta a nagy, fából készült, kissé rendezetlen szekrénybe. 

- Fejlődtem valamennyit? - kérdeztem, miközben hátrasimítottam a copfba összekötött barna hajamat. Szinte mindig ki szokott szökni pár kósza hajszál a halántékomnál és a tarkómnál. 

- Természetesen! Jobbak a reflexeid, mint múltkor. Persze, még sokat kell fejlődnöd, de hogyha azt nézzük, hogy tavaly a folyosó végéről jövő labda úgy talált el, hogy meg se rezzentél, csak pár pillanat múlva, ahhoz képest... A lényeg az, hogy legfeljebb egy év, és szerintem elmúlik. 

- Király! És mennyi a minimum? - csillant fel a szemem.

- Akkor is kell legalább fél év. Azt vettem észre, hogy az elején gyorsabban haladtunk, és minél közelebb vagyunk a célhoz, annál lassabb. A reflexedet visszanyerni a legnehezebb - magyarázott, miközben előkészített egy injekcióstűt, és felszívta az üvegcséből a színtelen hatóanyagot.

Felültem a vizsgálóágy végére, majd feltűrtem a pólóm ujját a jobb kezemnél. Lefertőtlenítette a területet, majd belémbökte a tűt. Mostanra már megszoktam, viszont azt a részt, mikor kihúzza, mindig is utáltam. Rászorított egy vattapamacsot, majd Anzorhoz fordult, aki idő közben már kezdett kilábalni Wanda varázslatából.

- Na hogy vagy nagyfiú? - kérdezte szórakozottan Dr. Zharkov, Anzor pedig csak felnézett rá kifejezéstelen, barna tekintetével - Ahogy látom, magadhoz tértél, elmondod, mit láttál?

- Rosszat. Olyat, amitől rettegek - válaszolta erőtlen hangon.

- El akarod mondani? Vagy inkább ne kérdezzem, mit láttál? 

- Inkább nem. Kaphatok vizet? 

Mielőtt még a doki felállhatott volna, én a mellettem lévő tartályból engedtem egy műanyag pohárba, és odanyújtottam neki. 

- Amikor a... varázslat hatása alatt volt, hallotta, vagy látta, hogy mi történt maga körül? - kérdeztem meg, miközben kiürítette a poharat.

- Nem, csak azt, ami ott volt. Azt se éreztem, hogy ide kerültem.

- Itt maradsz addig, amíg elmúlik az utóhatása, utána pedig visszamész a többiekhez. Florica, te elmehetsz. Nem tudom, kell-e még figyelned az ikrekre, de ha nem kell, akkor a vacsoráig nincs szerintem semmi dolgod.

- Rendben.

Kilépve az orvosi ajtaján az egyik katonába botlottam, akivel nem sokkal ezelőtt a lépcsőn is találkoztam.

- Kell még figyelni az ikrekre?

- Pont ezért kerestelek. Lent várnak - bökött a fejével a folyosó vége felé -, gyere utánam.

- Értettem.

Elindultam a katonával. Nem volt olyan magas, mint Anzor, viszont ha a szemébe akartam nézni, nála is hátra kellett hajtanom a fejemet. Maga előtt tartotta a fegyverét, mint aki bármelyik pillanatban lőni akarna. Ő is azt világos, terepszínű egyenruhát viselte,  amit a többi katona. Sisakja alól kikandikált egy-két szőkésbarna tincs, szemei szigorúan fénylettek. 

A folyosónak, ahol mentünk, sötét téglafalai, és fekete padlója volt, a mennyezeten pedig neoncsövek világítottak. Mellettünk elment néha egy-két ember - technikusok, katonák, egyéb szakértők -, lépteink pedig sietősen, monotonon koppantak. A végén egy ajtó mögött volt egy nagy terem, a szervezetnek - úgymond - a lelke. A jogart - vagy mit - láttam az egyik asztalon, egy speciális tárolóban, akörül embereket, akik folyamatosan vizsgálták. Egy üvegketrecben egy csontsovány, fiatal, szőke nő ült, kezei megkötözve. Valószínűleg ő lehetett az, aki hónapok óta nem hajlandó beszélni a vallatása alatt. A börtöne olyan helyen volt, ahonnan nem láthatott semmilyen kutatást, vagy kísérletet - legfeljebb az ikreket. Bal karján csillogott valami - valami fém. Arca beesett volt, csontjait távolról, szabad szemmel is ki lehetett venni. Ahhoz képest, hogy már lassan körülbelül egy hónapja nem evett, jól bírja. Szerintem viszont nem normális a nő, valami van vele.

Csatlakoztak hozzánk az ikrek, majd indultunk vissza - a folyosón, a lépcsőn, egészen a földszintig, kifordulva a titkos ajtón a terembe, ahonnan indultunk. Innentől én voltam felelős értük. Pietro folytatta a labdázást, a húga leült az asztal melletti székre. Kezébe vett egy üveggolyót, azt nézegette. Barna szemöldökét kicsit összevonta, mint aki gondolkozik valamin. Ellöktem magamat az ajtófélfától, majd leültem a mellette lévő székre, és az arcát figyeltem. Zöldeskék szemei az ujjai között forgatott üveggolyón voltak, száját szorosan összecsukta. 

- Anzoron gondolkodsz? - tettem fel neki a kérdést, miközben igyekeztem megnyugtatóan nézni rá.

- Igen. Nem tudom... nem tudom, hogy csináltam. El akartam lökni, úgy, ahogy a tárgyakat mozgatom, de közben arra gondoltam, hogy rossz legyen neki. Hirtelen felindulásból tettem. Mi vagyok én?  - esett kétségbe a lány. 

- Te vagy Wanda, Wanda Maximoff. - eresztettem meg egy biztató mosolyt felé - Viszont, ha megnyugtat, Anzor már jobban van, amikor jöttem el Dr. Zharkovtól, akkor már magához tért. Azt mondta, olyat látott, amitől a legjobban fél. Figyelj! Sose ess kétségbe, mindenből van valami kiút! - emeltem fel, és nyújtottam felé a tenyeremen egy apró, folyami kavicsot. Az ujjait megmozgatva elkezdte reptetni, az asztal végén pedig letette - Ne felejsd el, minden rosszban van valami jó, még abban is, amiről el sem tudnád hinni: abban is van legalább annyi, hogy megtanítson valamit.

- Úgy gondolod? - emelt fel egy papírzsepkendőt, és tépte szét anélkül, hogy hozzáért volna  - Tudnék olyat mondani, amiben a jót megtalálni lehetetlenség lenne.

- Az is megtanít valamire. A legtöbb esetben arra, hogy meg kell becsülni mindent. Csak ott úgy könnyebb fogalmazni, hogy tanulság. A tanulságból pedig általában tanul az ember, az pedig jó.