Úgyis elkapsz! ☆ 1. fejezet

Az tudja csak igazán, hogy egy ember mennyire lehet éhes, aki egy szervezetnek a konyháján dolgozik, de ebben a hatalmas kastélyban több száz embert kell etetni. Pár hónapja múltam el tizennégy éves, máris beállítottak ide, hogy ne csak legyek, hanem tegyem hasznossá is magam. Minden nap fél ötkor keltem, és öt órakor a konyhában készítettem a szendvicseket, vagy a zabkását az alkalmazottaknak. Ritkán jöttek új emberek - mivel a hely nem a leglegálisabb - de ha mégis jöttek, az elsők között értesültünk róla a konyhán - vagy úgy, hogy szóltak, vagy előtte nap az étkezőből hallott szóbeszédekből. Általában csak egy-egy ember jött ilyen alkalmakkor. A munkába állásom óta - tisztán emlékszem rá - alig telt el pár hónap, mikor újak érkeztek - két velem egykorú gyerek. Egy kétpetéjű ikerpár, és valamilyen kísérletet fognak elvégezni rajtuk - ennyit hallottam még az ebédelő emberektől miközben az asztalokat töröltem le.

Az ikrek még jó néhány hónapig nem jelentek meg az ebédlőben az érkezésük után, de mindig vittek nekik ételt. Később tudtam meg, hogy Wandának és Pietrónak hívják őket. Titkon vágytam rá, hogy lássam őket, mivel már untam az idősebb munkásokat, és szívesen találkoztam volna velem egykorú emberekkel. Mindig öregebbekkel voltam együtt, még testvérem sem volt. Édesanyám mindössze tizenhét éves volt, amikor megszülettem, az apámat pedig nem ismertem - bár véleményem szerint anyám se.

A munkába állásom után körülbelül két évvel - valamint Wanda és Pietro érkezése után tizenhat hónappal - találkoztam velük először. Könnyű volt őket felismerni, mert együtt voltak, valamint hallottam, ahogy egymáshoz beszélve a nevükön szólítják egymást. Tizennyolc-tizenkilenc évesek lehettek akkor. A tőlük hallottak alapján önként jelentkeztek arra, hogy kísérletezzenek rajtuk - eddig sikeresen. Strucker báró kastélyában ez ritkaságszámba megy, mivel a legtöbb esetben úgy rabolták el az embereket. Az elbeszélések alapján árvák: a szüleik a pár évvel ezelőtti lázadásban haltak meg, egy bomba miatt.

Mind a ketten eléggé le voltak fogyva, az arcuk is beesett volt - igaz, gyakran csak a félig üres tányérok értek vissza, de megesett az is, hogy még az ételhez sem nyúltak. A hajuk kócos volt, szemük alatt sötét karikák díszelegtek, kezükön kötések látszottak. Elég ramatyul néztek ki, ezért elgondolkoztam azon, mit csinálhattak velük.

Az asztalokon otthagyott tányérokat gyűjtöttem össze. Megszokott munka volt, amit mindig én csináltam, mert a legtöbbeknek vagy sietős a dolguk, vagy pedig lusták elvinni. Ilyenkor, ebéd után, általában egy nagy toronnyal gyűlik össze, de van olyan is, hogy kétszer kell fordulnom.

Már szép nagy adag tányér gyűlt össze, de a konyha felé haladva, valamint az asztalok között szlalomozva, megbotlottam egy szék lábában. Előre szidtam magamat, hogy megint össze fog törni egy csomó tányér, de legnagyobb meglepetésemre nem érkezett a megszokott, éles csattanás, ahogy több száz darabra szakad, és a szélrózsa minden irányába elrepül. Ehelyett csak egy szellőt éreztem magam mellett. Óvatosan kinyitottam a szememet, viszont nem láttam a közelemben senkit. Az étkezőben csak páran voltak: két katona egymástól jó távol, a terem két ellentétes oldalán, egy technikus az ablak mellett. Ők változatlanul ettek, szerintem észre sem vették, hogy mi történt az előbb - a katonák azért, mert ki nem állhatták egymást, és most is egymást méregették, a technikus pedig azért, mert egy aktát böngészett. Az ikrek viszont nem úgy viselkedtek, mintha zavartalanul ennének. Pietro pont akkor vette fel a villáját, a testvére pedig a szeme sarkából engem figyelt. Őket nézve mentem a mosogatóhoz, és miközben a tányérokat tisztítottam meg a szennytől és az ételmaradéktól, időnként rájuk néztem a vállam felett. A gyanúm, miszerint Pietro kapta el a tányérokat, és tette vissza a toronyra, beigazolódott: az ebédjük elfogyasztása után, amikor odahozták nekem a többnyire üres tányérokat az ablakhoz. Kimentek az ebédlő ajtaján, de még elkaptam egy pillanatot abból, hogy felkapja a testvérét, és elfut vele. Viszont nem csak úgy simán, hanem szupergyorsan.

A furcsa dolgokhoz már egész jól hozzászoktam - mert ez azért mégis csak a HYDRA - de ez még nekem is új volt. Magamba mélyedve folytattam a mosogatást, rajtuk gondolkozva. Nem tudok sok mindent róluk, csak pár, lényegtelen információt.

Egy jól ismert cipőnek a koppanásait hallottam. Leraktam a kezemben lévő edényt, majd letörölve róla a habot kezemben egy konyharuhával, megfordultam. Előttem állt, a maga csontos, de mégis tiszteletet parancsoló testalkatával. Fejét egyenesen tartotta, a hátát kihúzta. Felnéztem rá, hiszen ő fogadta el, hogy itt dolgozzak, és még a nevelésemre is figyelt, ugyanis kiskorom óta itt élek. Mégsem tekintettem rá apámként, inkább jóakarómként tekintettem fel rá, Strucker báróra.

- Mit szeretne, uram? - tettem fel tisztelettudóan a kérdést.

- Figyelj az ikrekre. Jót tenne nekik a velük körülbelül egykorú társaság.

- Értettem, uram! Hol találom őket?

- Az alsó szinten vannak, az egyik nagyobb teremben. Mondd meg nekik, hogy én üzenem azt, hogy folytassák a gyakorlást, és ne menjenek sehova engedély nélkül. A te felelősséged az, hogy ne essen semmi bajuk sem.

- Igenis, uram! - bólintottam - Éljen a HYDRA!

- Éljen a HYDRA! - mondta el ő is a köszönést, majd megfordulva távozott.

Visszavettem a kezembe az edényt, és sietősre fogtam a munkámat. Nem akartam csalódást okozni, főleg nem neki. Leraktam az utolsó tányért is a csöpögtetőre, majd a szobámhoz rohantam. Két emelettel a konyha felett volt az a hely, ahová éjszakánként álomra hajtom a fejem - mást nem is szoktam csinálni ott. A második folyosón, a ,,személyzet" folyosóján, befordultam, és a tizenhetedik ajtó előtt megálltam. Florica Kováčová - állt a névtáblán. Beléptem a kicsiny szobába, ahol a pár lépésnyi távot átszelve a szekrényem előtt termettem. Előrángattam a mélyéről egy kopott farmert és egy terepmintás pólót, majd miután magamra kaptam, rögtön a megadott hely felé tartottam. Ott is voltak mind a ketten. Észrevették, hogy bejöttem, de nem foglalkoztak velem túlzottan, ezért leültem az egyik sarokban lévő fotelre, és csendben figyeltem őket. Valószínűleg megszokták már, hogy embereket küldenek be rájuk figyelni. Lenyűgöző volt látni, mire képes az emberi tudomány. Ők lényegében kémiai kísérletek, amik azt mutatták: a HYDRA erős, fejlett, és legyőzhetetlen. Wanda tárgyakat reptetett, és tört össze, Pietro pedig feltalálta magát: eldobott egy tárgyat, majd még a levegőben elkapta. Én a körmeimet piszkálgatva figyeltem őket, lábaimat magam alá húztam, és kényelmesen nekidőltem a háttámlának.